7. Rész

Hátradőltem az ágyamban, lehunytam szemeimet, és pár perc után elaludtam.Mikor felkeltem, a telefonom 8:10-et jelzett. Rengeteget aludtam. A szemeimet megdörgöltem, majd mikor sikerült végre rendesen felébrednem, TaeHyung-ot láttam. Az ajtó mellett ült, és ugyan úgy mint tegnap, szívókapálcán keresztül itta az üdítőjét.

~SeoYeon pov.~

Rögtön felismertem őt. A telefonját bújta, én pedig nem szerettem volna a terem másik felébe kiabálni, hogy fent vagyok. Elővettem a saját mobilom, majd TeaHyung-nak címezve elküldtem egy üzenetet, "Felébredtem." szöveggel. Pár másodperc múlva, az arckifejezéséről állapítottam meg, hogy sikeresen megérkezett az SMS. Meglepetten rám nézett, majd mosolyogni kezdett. Integettem neki, ő pedig felém vette az irányt. 

Nyögdécselve az ágyam szélére ült.

- Szia! - aranyosan mosolygott.

- Szia! - nevettem fel. 

- Még tegnap megígérted, hogy meglátogatsz, de aztán nem jöttél. Gondoltam akkor eljövök én. 

- Tényleg, el is felejtettem. - mondtam, majd eszembe jutott, hogy mi is történt előző nap. 

- Biztos forgalmas napod volt. -  mondta nevetve, amire én is megerőltettem egy kisebb mosolyt.

- Neked sikerült már emlékezni valamire? - kérdeztem kicsivel később.
- Nem, sajnos. - mondta elszomorodva - Neked?
- Van, hogy beugrik valami, de nem nagyon értem ezeket a képeket. - elhallgattam egy pillanatra - Ja, és nézd a hátterem. - felé tartottam a telefonom kijelzőjét - Te és én.
- Honnan tudod, hogy én vagyok? - kérdezte a kép fürkészése közben.
Ezután előkerestem a galériámból azt a képet, amin már tisztán látszott az arca. TaeHyung kivette a kezemből a telefont, és közelebbről is megfigyelte.
- Valószínűleg közel álltunk egymáshoz, ha már ez volt a háttérképed. - felelte miközben felém nyújtotta a mobilom - Sajnos, az én telefonomból minden ki lett törölve a névjegyzékeken kívül. Csak annyit tudok magamról amennyit a fiúk elmeséltek. - mondta rosszkedvűen.
- Nekem az üzeneteim, a fényképeim és a videóim is megvannak. Nagyon sok képem van veletek, és olyanokkal akikre nem emlékszem. - mondtam, és közben a fényképeimet nézegettem.
- Ez én vagyok. - szólalt meg TaeHyung, mikor néhányszor felismerte magát - És itt is!
Azt a videót is végignéztük, ahol egy puszit nyom a kamerába. Úgy mint én, ő is meglepődött, főleg az utolsó mondatán. Egy kis ideig nem szóltunk semmit, kínosan néztük tovább a telefon képernyőjét.
- Ez furcsa. - szólalt meg TaeHyung komolyan.
- Annyira zavaró ez az egész, a fiúk sem mondanak semmit...
- Vagy csak nem akarnak mondani semmit. - vágott a szavamba, és jó mélyen a szemeimbe nézett - Az is lehet, nem?
Egy pillanatra elhallgattam.
Talán igaza van. Mi van akkor, ha a srácok titokban akarják tartani a múltunk néhány fontos részét? Például, amiről JiMin és SooJun beszélt, nagy jelentősége volt a baleset előtti életemben? Ennyire gáz, vagy kínos lenne, hogy jobb ha inkább nem tudok róla?
Elegem van, meg fogom kérdezni JiMin-től, hogy miről beszéltek!
- SeoYeon, itt vagy? - mosolygott TaeHyung - Hol járnak gondolataid? - felnevetett.
- Ja, bocsánat. - mondtam kissé riadtan - Csak elgondolkoztam... Lehet, hogy igazad van.
- Mindegy, legalább te már jutottál valamire, nekem meg még semmire sem sikerült emlékeznem. - sóhajtozott - Van valami trükköd, vagy mi?
- Nincs semmi. - mosolyogtam - Van, hogy megérintek valamit, és eszembe jutnak dolgok. De sok minden nekem sem ugrott még be, sőt alig pár emlék.
- Megérintesz valamit?
- Igen.
- Akkor... Fogd meg a kezem, vagy az arcom. - majd felém tárta mind két tenyerét, lehunyta szemeit és széles mosolyra húzta ajkait.
Meglepetten néztem rá, végül észrevettem, hogy nem viccel.
Félénken, óvatosan megfogtam mind két kezét, és koncentrálni próbáltam. Gyönyörű, vékony ujjai kezem alatt lassan kiegyenesedtek. Meglepetten meleg volt a tenyere.
Lehunytam szemeimet én is, és emlékezni próbáltam.
Lágyan fogtam kezeit, mintha félnék, hogy eltöröm őket. TaeHyung kicsit erősebbet szorított rajta, amire megrezzentem.

~TaeHyung pov.~

Nem tudtam miért nem meri erősebben fogni a kezeimet. Mikor kicsit jobban megszorítottam, úgy tűnt, mintha kissé megijedt volna. Remélem ez azért volt, mert eszébe jutott valami. 

- Ahh, semmi! - szólalt fel csalódottan SeoYeon.

- Akkor próbáld az arcomon.

- Biztos? Nem fog kicsit hülyén kinézni? - nevetve nézett rám.

- Emlékezni akarunk, nem? - vontam fel a szemöldököm, amire csak bólintott.

Óvatosan az orcáimra helyezte két kezét, és mutatóujjaival végigsimította szemöldökeimet. Hüvelykujját végighúzta a szemhélyaimon, majd az ujjait az állam felé vezette.
Hirtelen érezni kezdtem szívdobogásom, és úgy éreztem, hogy egyre melegebb van. Megkapartam torkomat, amire elrántotta kezeit.
- Bocsánat! - szólalt fel ijedten.
- Semmi baj! -  válaszoltam feszülten majd hátrébb csúsztattam magam az ágyon.
Szegény, azt hitte, hogy zavar amit csinál, viszont...
Inkább élveztem.
- Gondolom most sem sikerült. Talán visszajövök később. Most megyek, valószínűleg már keresnek a termemben. - földet nézve az ajtó felé vettem az irányt.
Minnél előbb kiszerettem volna mászni ebből a kínos helyzetből.

~SeoYeon pov.~

- Basszus! - suttogtam idegesen, miután kiment.

Fejemet a kezemmel támasztottam, és azon gondolkoztam, hogy minek mentem bele, hogy elkezdjem fogdosni az arcát. Legalább sikerült volna valamire emlékeznem, de nem.

6. Rész

Felé fordultam, a szemeibe néztem. A maszkomat az állam alá húztam, nagy levegőt vettem, majd egyre közelebb hajoltam ajkaihoz.

~SeoYeon pov.~

Mikor észrevettem, hogy a maszkját az álla alá húzza, és felém közelít, megrémültem. Csak nem megakar csókolni? 

Összeszorítottam szemeim, legszívesebben elszaladtam volna.

- JiMin... - belerezgett hangom a nevébe.

A kezeimhez nyúlt és erősen szorította őket. Nem tudtam a szemeibe nézni, de ő lesem vette a sajátjait az enyéimről. 
Az egész testem rezgett. Hallottam, ahogy nyelt egyet, a másik pillanatban pedig már az ajkait éreztem. 
A látomásom után a szemeim nagyra nyíltak, és ijedten vettem észre, hogy már csak alig pár centi van kettőnk között. Vállánál fogva visszatoltam eredeti helyzetébe, majd szó nélkül a termem felé indultam gyors léptekkel. Tenyeremmel a számat takartam, szemeim pedig megteltek könnyekkel. Egyre jobban siettem, az egyik fordulónál pedig HoSeok-ba botlottam. Vállammal véletlen kicsit meglöktem, de most ez sem érdekelt.
- SeoYeon? - szólt utánam, de nem törődtem vele.
Leültem az ágyamra, majd a szekrényemben egy zsebkendőért kutattam.
JiMin nagy széllel nyitott be hozzám, nem törődve a szobatársaimmal és szüleikkel. Mikor meglátott egy pillanatra megállt, majd lassan elindult felém, s közben a padlót nézte. Az ágyam mellé lépett, zsebre rakta kezeit, de még mindig lefelé bámult.
- Ez mi volt? - törölgettem szemeimet.
- Csak... - szólt alig hallhatóan - segíteni akartam.
- Segíteni? Azt lehetett volna másképp is. - gorombáskodtam. - Válaszolnál most rendesen?!
Sóhajtott egyet, majd kis idő után megszólalt.
- Sohasem viszonoztad az érzéseimet, amikor szerelmet vallottam neked. Vagyis, igazából egyszer sem beszéltél arról, hogy te mit érzel. Azt gondoltam, hogy ha már mindent és mindenkit elfelejtettél talán...
- És a csók? - vágtam a szavába.
- Milyen csók? - nézett végre szemeimbe,de érthetetlenül.
- Nem tudom, hogy hol voltunk, csak arra emlékszem, hogy megcsókoltál.
- Az volt az egyetlen. Nem is olyan rég történt, a baleset előtt körülbelül egy héttel. - válaszolta halkan, aztán egyikünk sem szólt semmit.
Nem tudtam mihez kezdjek. JiMin a haját túrta folyamatosan, és sóhajtozott. Csönd lett a kórteremben, csak a mellettem lévő lány szülei susmogása hallatszott fel néha. Körülbelül fél perc telhetett el így.
- És TaeHyung?... - tettem fel a kérdést, de ekkor lépett be NamJoon és HoSeok.
Mindketten megvoltak lepődve.
- SeoYeon, jól vagy? - kérdezte idegesen HoSeok - Megijedtem mikor láttalak. - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Teljesen jól vagyok. - bár a hangomról inkább az ellenkezőjét lehetett hallani.
- HoSeok azt mondta, sírtál mikor találkoztatok, és biztosan nem ok nélkül. Mi történt? - nézett rám NamJoon kérdő tekintettel.
Erre nem tudtam válaszolni. Csak JiMin-re néztem, mikor pedig meglátta, hogy őt figyelem, gyorsan a padlóra irányította szemeit.
- Nem emlékszem semmire, hiába mond bárki bármit, nem lehetek biztos abban, hogy igazat beszél. Ha beugrik valami, fogalmam sincs, hogy azt miért tettem, vagy, hogy mi történt utána. Mit gondoltok, ez milyen érzés lehet?!  Fogalmam sincs arról, hogy ki vagyok!
- Lehetne egy kicsit halkabban? - néztek ránk a mellettünk lévő emberek.
- Bocsánat. - körülbelül háromszor meghajolt NamJoon, én meg csak alig észrevehetően bólintottam.
JiMin kiviharzott a teremből, a többiek pedig csak meglepetten bámultak. Mondjuk, én nem csodálkoztam.
- Hát őt mi lelte? - kérdezte JiMin után nézve HoSeok.
Kis ideig még bent voltak, majd aztán ők is kimentek a teremből.
Hátradőltem az ágyamban, lehunytam szemeimet, és pár perc után elaludtam.
Mikor felkeltem, a telefonom 8:10-et jelzett. Rengeteget aludtam. A szemeimet megdörgöltem, majd mikor sikerült végre rendesen felébrednem, TaeHyung-ot láttam. Az ajtó mellett ült, és ugyan úgy mint tegnap, szívókapálcán keresztül itta az üdítőjét.

5. Rész

Unalmamban elővettem a telefonomat. A jelszavamat kérte, amire még mindig nem sikerült rájönnöm. Amit magamról tudtam az a születési dátumom volt. Gondoltam magamban, végül is megpróbálhatjuk. 19950616. A jelszó helytelen. Próbáljuk meg újra. 16061995. A telefonom feloldódott.

~SeoYeon pov.~

Leblokkoltam. Az izgatottság átjárta az egész testem, nem tudtam mit nézzek meg először. Nehéz volt felfogni, hogy ekkora szerencsém van. Legelőször a Facebook-ra mentem rá, de sajnos ki voltam jelentkezve, az E-mail címemet és a jelszavamat pedig nem tudtam. Az üzeneteimet néztem meg utána. Legtöbb levél a szolgáltatómtól jött, valamint SooJun-tól, JiMin-től, TaeHyung-tól és még pár olyan embertől, akit nem is ismertem. Ezekkel az emberekkel és SooJun-nal csak találkákról beszélgettem, JiMin-nel viszont olyan témákról, ami sokkal jobban felkeltette az érdeklődésem:

"Vedd fel, kérlek! 

Jimin, én kérlek téged, hogy értsd meg, ez nem

 mehet így tovább!

Könyörgöm, csak egyszer vedd már fel végre azt a rohadt telefont, mindent el fogok neked magyarázni!"

Egyre jobban idegesítenek a JiMin-nel kapcsolatos emlékeim. Valamiért azt érzem, hogy volt köztünk valami, és ezt minél előbb muszáj lesz tőle megkérdeznem. Több üzenetet nem küldtünk egymásnak. Az is lehet, hogy kitöröltem őket.

TaeHyung üzenetei igazából csak arról szóltak, hogy mikor tudunk találkozni egymással. Csak az a meglepő, hogy körülbelül kétnaponta találtunk ki közös programokat.
Az üzeneteim után a fényképeimet és a videóimat néztem meg. Egyetlenegy mappám volt, amiben 95 kép. Elkezdtem végignézni őket, a legtöbbön BTS tagokkal szerepelek. Körülbelül a felénél járhattam, mikor a háttérképemhez értem. Akármennyire próbáltam kibogozni, hogy ki is lehet velem a fényképen, egyszerűen nem tudtam rájönni. Egy kis rész látszott csak hajából, fekete pólójából és sötétkék sapkájából. Körülbelül két percig nézegettem ezt a képet, mire továbbhajtottam. Ekkor éreztem csak hülyének magamat, mert már a következő képen teljesen látszott a fiú arca. Nem takarta el semmivel a fejét, tátott szájjal nézett a kamerába. TaeHyung volt az, nekem meg csak egyet kellett volna hajtanom, hogy rájöjjek. Magamban kicsit felnevettem, és aztán azon kezdtem el gondolkozni, hogy miért is pont a közös képünk a háttérképem.
 Vajon ő volt a legjobb barátom? Nem tudom. Meg kell keresnem JiMin-t, és pár dolgot meg akarok kérdezni tőle.
Egy videóhoz érkeztem, amit le is játszottam. A videó elején HoSeok táncolt és valamit énekelt, a háttérben pedig a fiúk nevetése hallatszott. Később hozzácsatlakozott TaeHyung is, majd a videó végén felém közelített, és a kamerához nyomott egy puszit, majd felém hajolva súgta, hogy "Gyere, te is kapsz egyet!". Itt véget is ért a felvétel. Kicsit meglepődtem Tae utolsó mondatán, de azt gondoltam, hogy csak viccelődött.
Még egy pár kép volt hátra, majd nem tudtam tovább hajtani.
A hívásnaplómban egymás után sorakoznak a nem fogadott hívások JiMin-től. Ez nagyon meglepett.
A fényképek nézegetése közben megéheztem, majd elmentem a büféhez kaját venni. Miközben a lépcsőn lefelé igyekeztem, csak a lábaimat figyeltem. Az előttem lévő lépcsőfokra valaki lerakta a lábát, ami kicsit felriasztott gondolkodásomból. Egy férfi lába volt, fekete papucsban. Meglepetésemre TaeHyung volt az, majd mikor észrevette az arcom, nagyot mosolygott, kikerült és elindult fel a lépcsőn.
- TaeHyung! - szóltam utána, majd szép lassan megfordult.
- SeoYeon? - nézett rám kérdő tekintettel.
Körülbelül én is olyan fejet vághattam mint ő, meglepődtem, hogy felismert.
- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem csodálkozva.
Elnevette magát, majd elővett egy telefont és elkezdte nyomkodni. A névjegyzékében kutatott, majd egy névnél megállt. Felém tartotta a telefont, és a nevemre mutatott majd a névjegyképre, amin vele voltam.
- Innen. - mosolygott, amire én is elkezdtem mosolyogni - Feljössz a termembe beszélgetni? - mondta kis idő után, miközben szívókapálcán keresztül szürtyölgetett valamit.
- Persze, de előbb megyek és eszek valamit, mert nagyon éhes vagyok. - mondtam nevetve, amire TaeHyung csak bólintott.
A büfében megláttam JiMin-t, ahogy a telefonjába bújva nézeget valamit. Gyorsan megvettem azt amit szerettem volna, majd mosolyogva odasiettem hozzá.
- Te még mindig a kórházban vagy? - ültem le mellé.
- Hm? - nézett rám meglepetten.
- Semmi. - mosolyogtam - Mit nézel annyira? - hajoltam közelebb a telefonjához, de ő gyorsan lekapcsolta.
Megköszörülte a torkát majd elrakta a telefont.
- Bocsánat. - feleltem elszégyelve magam, amire nem reagált semmit.
Igazából láttam, hogy a fényképeit nézegette, bár nem tudom, hogy miért nem engedte, hogy lássam őket.
- JiMin... Kérdezni szeretnék valamit. - szólaltam meg később kicsit félénken.
- Itt vagyok. - mondta sóhajtva, látszott rajta, hogy valamiért nincs jó kedve.
- Régen mi volt köztünk? - tettem fel a kérdést bátortalanul.

~JiMin pov.~

- T-tessék? - meglepődtem. 

Elfordult tőlem, látszott, hogy neki is kezd kínossá

válni ez a beszélgetés. Beletúrt a hajába, felém fordult majd folytatta.

- Mielőtt még elájultam, beugrott valami. Te meg én veszekedtünk, valami olyasmit mondtál, hogy miért nem tudok elfelejteni valakit. Aztán nemrég sikerült feloldanom a telefonom kódját, és elég furcsa üzeneteket találtam, és rengeteg nem fogadott hívást tőled. Eltudnád mondani, hogy mi is ez az egész? - Az utolsó mondatot kihangsúlyozta, majd a válaszomra várt.

Tehetetlenségemben elkezdtem az ujjaimmal játszani, és a földet bámulni.

Nekem kellett volna megszólalnom, de mikor szólásra nyitottam a számat, mindig elbizonytalanodtam. 

- Remélem ettől sikerül visszaemlékezned. - suttogtam.
Felé fordultam, a szemeibe néztem. A maszkomat az állam alá húztam, nagy levegőt vettem, majd egyre közelebb hajoltam ajkaihoz. 

4. Rész

Miközben a termem felé tartottam, előttem sétált  két orvos. Arról beszélgettek, hogy az egyikük egy lányt megy kivizsgálni, a másikuk pedig egy emlékezetkiesésben szenvedett fiút, aki most kelt fel először mióta behozták.

~SeoYeon pov.~

- TaeHyung. - gondoltam magamban. Elkapott az izgatottság, szerettem volna vele beszélni. 

A termem felé sétáltam, de valami arra késztetett, hogy egy másik kórteremhez mennyek. TaeHyung-hoz. Visszafordultam, és felé vettem az irányt. Izgatottan mentem végig a folyosókon, mikor az egyik fordulónál beszélgetésbe botlottam. JiMin és SooJun volt az.
- Biztos nem mondtál el neki semmit? - kérdezte JiMin kételkedve. Elbújva hallgattam őket.
- Rákérdezett, de nem mondtam el neki. - nyugtatta meg SooJun.
- Bang PD-nim nem engedte meg, hogy ez kiderüljön, szóval legközelebb se árulj el semmit. - mondta feszülten JiMin.
- Oké. Most már viszont tényleg mennem kell. Nem szeretném ha újra összefutnák SeoYeon-nal. Biztos megkérdezné, hogy mért vagyok még itt. - ezután elment.
JiMin sóhajtott egyet, majd felém vette az irányt. Megrémültem, elkezdtem futni, hogy nehogy észrevegye, hogy hallgatóztam. Körülbelül csak tíz méternyire volt egy lépcső, elfutottam addig, és úgy tettem mintha épp akkor jöttem volna fel. Még épp időben értem oda, már a lépcsőnél álltam mikor JiMin észrevett.
- Hát te? - meglepődötten nézett mikor meglátott - Nem a kórtermedben kellene lenned? - nevetett.
- De, csak kicsit elbambultam, így egy emelettel feljebb jöttem. - mosolyogtam lihegve.
- Jól vagy? - kérdezte aggódóan, majd a szemembe lógó néhány elszabadult hajszálamat az arcom mellé simította.
Nem tudtam erre hogyan reagálni. Nem értettem ezt a mozdulatát. Fogalmam sem volt róla, hogy a baleset előtt mennyire álltunk közel egymáshoz, ő arra emlékszik, de én nem. Nekem ez még korai volt.
- SeoYeon? - nézett a szemembe továbbra is aggódóan.
- Teljesen jól vagyok. - feszülten mosolyogtam - Azt hiszem jó lenne visszamennem a termembe. - már félig megfordultam, mikor a JiMin meleg kezét a karomon éreztem.
- SeoYeon, várj! - szólt utánam JiMin, és a karom után kapott.
- Ez fáj! - kiáltottam fel, majd egyre gyengébben fogott.
- Bocsáss meg, nem akartam. - végül elengedett.
Csak néztem rá kisírt szemekkel.
- Miért nem tudod őt elfelejteni? - az ő szemei is könnybe lábadtak.
Ezután már csak feketeséget láttam.
Mikor felkeltem az a doktornő állt előttem, aki az első nap is kivizsgált. Mikor meglátta, hogy már kezdek feléledni, mosolyogni kezdett.
- Mondtam, hogy csak akkor szállj ki az àgyból, ha már jól érzed magad! - nézett rám szigorúan.
- Bocsánat, nem tudom mi történhetett. - majd gyorsan a homlokomhoz kaptam, mert egy éles fájdalom hasított a fejembe.
- A negyedik emeleten összeestél, és egy fiú hozott ide. - mesélte a doktornő. - Nem emlékszel, hogy miért történt?
Tisztán emlékeztem arra, hogy JiMin és SooJun beszélgettek arról, hogy valamit nem szabad nekem elmondani. Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az, főleg azért, mert titkolják előttem. Rákérdezni nem akarok, mert félek, hogy olyan dolog, amit jobb ha nem tudok. Nem arra akarok emlékezni ami rossz volt, hanem arra ami jó. Aztán láttam magamat JiMin-nel, miközben veszekedünk. Ez nagyon kíváncsivá tesz. És kit nem tudok elfelejteni? JiMin közeledését sem értettem. Teljesen összezavar minden.
- Csak megszédültem. - feleltem - Kaphatnék fájdalomcsillapítót? Nagyon fáj a fejem.
- Persze, mindjárt hozom. És kérlek, ne mászkálj ilyen sokat. - bólintottam, majd a doktornő kiment.

Másnap reggel már sokkal jobban éreztem magam. Az ágyamban feküdtem egész délelőtt. Szívesen meglátogattam volna TaeHyung-ot, valamiért úgy érzem beszélnem kell vele. Tegnap kelt fel, érdekel, hogy emlékszik-e már valamire.
Később valaki bejött a terembe. Kicsit ducibb, középkorú férfi. Az ajtóban állva mindenkit végignézett a kórteremben, majd nálam megállt. Felém közeledett, és leült az ágyamra.
- Jó napot. - köszöntem neki illedelmesen, bár kicsit megijedtem, mert fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda.
- Szia. A nevem Bang SiHyuk, én vagyok a Big Hit Entertainment alapítója. Lehet meséltek már rólam a BTS tagjai, csak úgy említettek, hogy Bang PD-nim. - mondta a férfi.
Bang PD-nim? Nem ő az akiről JiMin mesélt SooJun-nak? De, biztosan ő. Viszont nem akartam elmondani, hogy hallottam azt, hogy valamit nem engedett, hogy megtudjak.
- Nem igazán. - válaszoltam.
- Na mindegy. De azt biztosan tudod, hogy a banda körülbelül fél év múlva debütál. Nem azt szeretném kérni, hogy mostantól ne barátkozz a Bangtan-nal, de azt tudnod kell, hogy most nagyon kemény időszakuk jön, főleg így, hogy történt a baleset. Nem szeretném, hogy miattad ne úgy menjenek a dolgok ahogy kellenének. Remélem megérted. - nézett rám elkomolyodott arccal.
- Persze megértem. Megpróbálok nem láb alatt lenni. - feleltem, pokrócomat gyűrögetve.
Eddig csak problémát jelentettem? Mért kötődtem akkor ennyire a Bangtan-hoz? Össze vagyok zavarodva!
Valószínűleg csak ezt szerette volna velem közölni, mert kis idő múlva el is ment.
Aztán megint egyedül voltam. Unalmamban elővettem a telefonomat. A jelszavamat kérte, amire még mindig nem sikerült rájönnöm. Amit magamról tudtam az a születési dátumom volt. Gondoltam magamban, végül is megpróbálhatjuk. 19950616. A jelszó helytelen. Próbáljuk meg újra. 16061995. A telefonom feloldódott.

3. Rész

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és kilép SeoYeon. 

- Srácok, azt hiszem sikerült valamire emlékeznem! 

~SeoYeon pov.~

A teremben négyen voltak. Az ágyak végére volt ragasztva mindegyikőjük neve. Szép lassan mindegyik előtt elsétáltam, közben figyeltek engem, és én is figyeltem őket. Az ablak melletti ágyon aludt egy fiú, akinek "Kim Tae Hyung" volt az ágyára írva. Őt kerestem. Valószínűleg még nem kelt fel a baleset óta. Mikor megláttam a feliratot, gyorsan odasétáltam hozzá. A homloka le volt ragasztva, az ajkai szárazak voltak, infúzió volt a karjához kötve. Az asztalához léptem, amin csak egy telefon volt, és papírok. A lapokon adatok voltak róla, meg valami szöveg, amit nem tudtam kiolvasni, mert nagyon csúnyán volt írva. Gondolom azok az orvos jegyzetei lehettek. Visszatértem a lap tetejére, ahol az adatok sorakoztak:

Teljes név: Kim Tae Hyung

Születési dátum: 1995. 12. 30. (18 éves)

 Itt abbahagytam az olvasást. December 30. Hirtelen beugrott egy kép. 

A kanapén ültünk a fiúkkal, kályhafény mellett. Mindenki vastagon volt felöltözve, valószínűleg tél volt. 

- Boldog szülinapot Tae! - mondja hatalmas mosollyal az arcán egy fiú, akit még az előbb láttam JiMin-nel. Egy becsomagolt dobozt ad át a mellettem ülő srácnak. 

- Köszönöm Jin-hyung, nem kellett volna! - veszi át nagy örömmel, majd megöleli.

- Akkor most én jövök! - felkeltem, és én is átadtam neki egy ajándékot.

Itt megszakadt a kép.

Valószínűleg TaeHyung születésnapját ünnepeltük. Végre sikerült valamire emlékeznem. Elindultam az ajtó felé, hogy gyorsan elmeséljem ezt a többieknek, csak még egyszer visszapillantottam TaeHyung-ra.

- Vajon mit kaphattál tőlem? - gondoltam magamban, majd mosollyal az arcomon kimentem a fiúkhoz. 

- Srácok, azt hiszem sikerült valamire emlékeznem! - mondtam izgatottan, bár a többiek arcán inkább ijedséget láttam.
- Mi jutott eszedbe? - kérdezte JiMin meglepődve.
- Szülinapot ünnepeltünk. Ha jól emlékeztem te adtad át az ajándékot TaeHyung-nak. - mutattam az egyik fiúra - Te vagy Jin, ugye?
- Igen, én vagyok. - válaszolta.
- Aztán én is átadtam neki a saját meglepetésem. Többre már sajnos nem emlékszem. - folytattam izgatottan.
- Ennyi? - kérdezte JiMin.
- Igen. Tudom nem olyan sok, de én már ennek is örülök. - mosolyogtam.
A fiúk arcáról eltűnt az ijedség. Nem tudom, hogy miért aggódnak ennyire ha az emlékeimről van szó.
- Tényleg, el is felejtettünk bemutatkozni. - szólalt meg Jin. - SeokJin vagyok, bár ezt az előbb már megtudtad. - mosolygott.
Majd mindenki egyessével bemutatkozott. Azt is elmondták, hogy kinek mi a művészneve, és, hogy milyen poziciója van a bandában.
- Mikor is debütáltatok volna? - kérdeztem érdeklődően.
- Úgy volt, hogy körülbelül másfél hónap múlva fogunk Bangtan Sonyeondan néven. Most kezdődtek volna a fotózások meg a debütáló videoklip felvétele is, de tolódni fognak. Főleg így, hogy TaeHyung elvesztette az emlékezetét, meg JiMin sem állhat kamerák elé törött kézzel, vagy YoonGi lila foltokkal az arcán. - sorolta NamJoon.
- Értem. Remélem azért minél előbb sikerülni fog nektek.
- Lee SeoYeon! Hova tűntél? Téged kereslek mindenhol! Gyere gyorsan, látogatód jött! - idegeskedett egy nővérke a hátam mögött.
- Máris megyek! - nagyon kíváncsi lettem - Látogató? Vajon ki lehet? - gondoltam tovább magamban.
Elköszöntem a fiúktól, majd követtem a nővérkét. Mikor a kórtermemhez értünk, egy lány állt az ágyam mellett.
- SeoYeon! - kiálltott fel mikor meglátott, majd odaszaladt hozzám és megölelt.
Elég furcsa volt. Kicsit meglepődtem, hogy egy vadidegen ölelget. Vagyis, biztos nem volt az, de én nem emlékeztem rá.
- Jól érzed magad? Bocsáss meg, hogy nem jöttem előbb, de JiMin csak nemrég hívott, hogy mi történt veled. - hadarta a lány miközben elsétáltam az ágyamig és leültem.
- Mi is a neved? - kicsit kínosan éreztem magam.
- SooJun vagyok. Régen legjobb barátnők voltunk. -  elszomorodott - Kár, hogy semmire nem emlékszel amit együtt csináltunk.
- Hát mesélj. Lehet eszembe jut valami. - mosolyogtam és megfogtam a kezét.
SooJun rengeteg közös pillanatot elmesélt. Azt mondta, hogy már egész kiskorom óta ismertem őt. Együtt jártunk általános és középiskolába is. Ott ismertem meg TaeHyung-ot, és így lett aztán ilyen szoros a kapcsolatom a bandával is. Kértem, hogy meséljen rólam is egy kicsit. Állítólag nagyon szerettem csavarogni, ezért sem lepődött meg, hogy nem vagyok a kórtermemben. Imádtam álmodozni, orvos akartam lenni. Szerettem másokon segíteni. Sokat válogattam, rengeteg idő volt, mire eldöntöttem valamit.
- Tényleg, ezt még a váróteremben adták nekem. Kérték, hogy adjam oda neked. - majd egy telefont nyújtott felém - Ez a tied. Az autódban találták.
Gyorsan elvettem tőle, majd felkapcsoltam. A háttérképemen én voltam egy fiúval. Sajnos, a srác arca nem látszódott rendesen, mert eltakarta a hajammal. A telefon le volt kódolva, ezért nem tudtam felnyitni.
- Ő ki? - mondtam izgatottan, a háttérképemet nézve.
- Mutasd csak. - majd maga felé fordította a telefont - Fogalmam sincs. A hajadtól nem látszik semmi.
- Ezek szerint volt barátom. Te nem tudsz erről valamit? - hangomon hallatszott, hogy kicsit felidegesedtem.
- Nem. - felelte lehajtott fejjel.
- Hogyhogy nem? Te voltál a legjobb barátnőm, nem igaz? Biztos mondtam valamit róla. Vagy még a kódot sem mondtam el, hogy hogy tudnám ezt felnyitni? - kezdtem egyre idegesebben beszélni SooJun-nal.
- Tényleg nem tudom! Igazából, már elég régóta csak Skype-on beszéltunk. Körülbelül fél éve elköltöztem Szöulból.
Mihelyst kimondta ezeket SooJun, újból eszembe jutott egy emlék:
- Biztos nem jössz velem? Sokkal nyugisabb az a környék, mint a főváros. - mondta SooJun, miközben az autójába pakolta a bőröndöket.
- Nem. Jobb ha itthon maradok. - mosolyogtam.
- De azért majd tartani fogjuk a kapcsolatot, ugye? - kérdezte, miközben megölelt.
- Biztosan. 
- SeoYeon? Itt vagy? - mozgatta a vállamat SooJun.
- Jajj, igen. Bocsi. És bocsánat azért is, hogy az előbb felidegesedtem. - mondtam nyugodtabban.
- Semmi baj, gondolom milyen rossz lehet most a helyedben.
- Nem valami szuper. Nincs kedved kajálni menni? - tettem fel a kérdést, miközben korgott a gyomrom.
- De, mennyünk. - nevetett.

Evés után SooJun-nak el kellett mennie. Megígérte, hogy majd legközelebb is meglátogat. Miközben a termem felé tartottam, előttem sétált  két orvos. Arról beszélgettek, hogy az egyikük egy lányt megy kivizsgálni, a másikuk pedig egy emlékezetkiesésben szenvedett fiút, aki most kelt fel először mióta behozták.

2. Rész

- Még talán az szerencse is, hogy csak te és TaeHyung sérültetek meg súlyosan.
- Vele mi történt? - kérdeztem kíváncsian.
- Ugyan az ami veled, csak ő még nem kelt fel. - válaszolta JiMin, kissé idegesen. 

~ JiMin pov.~

- Ohh, értem. Remélem minél előbb magához tér. - alig észrevehetően mosolygott SeoYeon.
- Én is. - majd lehajtottam a fejem.
- És... azt nem tudod, hogy miért nincsenek itt a szüleim? - szólalt meg kis csend után, kissé félénken. 
- Nem tudom. Bár, amióta ismerlek, egyszer sem meséltél a szüleidről. Szerintem nem tartottátok a kapcsolatot. A váróteremben nem volt senki, mielőtt még ide bejöttem volna. Ha gondolod megnézem. - a hüvelykujjammal az ajtóra mutattam.
- Megtennéd? - mosolygott SeoYeon. Látszott rajta, hogy kicsit kínos neki, hogy még én is többet tudok róla, mint saját maga. 
Bólintottam, majd kinéztem az ajtón. Csak Jin és HoSeok ült a székeken. Gondoltam behívom őket, hogy ők is kicsit beszélgessenek SeoYeon-nal. A kezemmel intettem nekik, majd elindultak felém. Mikor beléptünk az ajtón, SeoYeon meglepődötten figyelt bennünket. 
- Szia! - köszönt Jin kis mosollyal az arcán. 
- Szia! - ismételte HoSeok, majd leült az ágyra - Tudod, hogy ki vagyok? - elkezdett aranyosan pislogni és integetni.
- Nem. Talán, ti a testvéreim vagytok? - kérdezte SeoYeon csodálkozva.
- Ahh, daebak! Te tényleg mindent elfelejtettél! - Hajolt közelebb hozzá HoSeok. 
- Ne csináld már! Ez természetes, hogy nem emlékszik rád. - húzta volna vissza a karjánál Jin HoSeok-ot, de hirtelen visszakapta a kezét - Áu! - kiáltott fel.
- Jól vagy? - fordultam Jin-hez, aki  a kezét fájlalta.
- Igen, csak nagyon fáj. Nem mintha a betegségem miatt nem lenne, de a baleset óta sokkal érzékenyebb. - mondta, az ujjaira nézve.
- Egyébként rajtuk kívül senki nem volt a váróteremben. - tértem vissza még az előző témához. 
- Ohh, értem. Ti esetleg nem tudtok valamit a családommal vagy a barátaimmal kapcsolatban? - látszott SeoYeon-on, hogy kétségbeesett - Valamiért azt érzem, hogy a bandán kívül nem is voltak ismerőseim. Van még valaki aki jól ismer? Barátom nem volt? - tette fel egymás után a kérdéseket. 
Erre egyikünk sem válaszolt. Bang PD-nim megtiltotta, hogy elmondjuk SeoYeon-nak vagy Tae-nek, hogy együtt voltak. Azt mondta, hogy jobb ez így, hogy nem emlékeznek egymásra, csak megkönnyíti a dolgunkat. Ha meg visszatérnek az emlékeik, remélhetőleg már nem fogják egymás iránt ugyanazt érezni. 
- Elég jóban voltál SooJun-nal. Talán felhívhatnánk. - szólalt meg HoSeok. - Barátod meg nem volt. -  mondta, miközben a padlót nézte.
Mihelyst ezt kimondta HoSeok, egy doktornő benyitott hozzánk.
- Elnézés a zavarásért, de meg kellene vizsgálnom a beteget. Addig kitudnának menni a váróterembe? - mondta az ajtóban állva.
- Persze. - válaszolta Jin, majd magukra hagytuk őket.

~SeoYeon pov.~ 

A doktornő megvárta míg kimennek a fiúk, majd elkezdte olvasni a lapokat az asztalomon. 

- Lee SeoYeon, ugye? - nézett rám a szemüvege felett.
- Azt hiszem. - válaszoltam bizonytalanul.
Kicsit még olvasgatta a papírokat, majd elkezdett vizsgálni. 
- Az emlékeid majd remélhetőleg visszatérnek. De ehhez kitartás és türelem kell. Jó lenne, ha még pár napot bennmaradnál a kórházban. Körülbelül egy hetet. Pár vizsgálatot még el kell végeznünk. - mondta a doktornő, az ellenőrzés után.
- Rendben. És muszáj itt bent feküdnöm? Szeretném egy kicsit megmozgatni a lábaimat. - közben gyengéden megnyomkodtam a lábszáramat.
- Csak ha elég erősnek érzed magad hozzá. Akkor is csak a büféig vagy a mosdóig. 
- Rendben. - válaszoltam boldogan. 
Megvártam amíg a doktornő mindent feljegyzett magának és kiment a teremből. Egy kicsivel később kimentem a mosdóba. Mikor benyitottam, magamat láttam egy tükörben. Elég ijesztő volt. Nem az, hogy hogy nézek ki, hanem, hogy ilyen arccal éltem 18 évet, és tényleg nem emlékszem semmire. Közelebb mentem a tükörhöz, és elkezdtem vizsgálni az arcomat. Kezemmel végigsimítottam a homlokomat, az orromat és az államat. Amióta felkeltem, nem is gondoltam arra, hogy vajon, hogy is nézhetek ki. Talán nem is érdekelt annyira. Lehet, hogy a baleset előtt sem törődtem az ilyen dolgokkal? Számított-e nekem a külső, vagy csak is a belső szépséget kerestem másokban?
Rengeteg kérdés merült fel bennem, mikor a tükörben magamat néztem. Lehet meg kellene keresnem JiMin-t, hogy meséljen magamról egy kicsit. Miután elvégeztem a dolgomat a mosdóban, elindultam megkeresni őt. Miközben sétáltam, rengeted kórterem előtt mentem el. Az ablakokon keresztül belehetett látni a betegekre. Az egyik kórterem előtt ült JiMin és öt fiú. Közülük még megismertem két valakit, akivel az előbb beszéltem. Köszöntem nekik, ők pedig kicsit ijedten néztek rám.

~ JiMin pov.~

- Hé, az ott nem SeoYeon? - mutatott JungKook egy fehér ruhás lányra, aki épp felénk sétált. 

- De, az ő. - mondta nyugodtan NamJoon.

- Nem vagy ideges? Mi lesz ha bemegy TaeHyung-hoz és eszébe jut minden? - idegeskedett HoSeok.

- Nem hiszem, hogy egy pillantástól ez előfordulna. - válaszolta.

- Sziasztok! - köszönt SeoYeon. - Csak a segítségeteket szerettem volna kérni. Szeretnék legalább egy valamit találni, amiről beugrik egy emlék. - mondta félénken, közben a ruhájából kiálló cérnadarabbal játszadozott.

- Hát, végülis... megpróbálhatjuk... - szólt HoSeok, közben figyelve a többiek arckifejezését. 

Több válasz nem érkezett. 

- Itt ki van? - fordult az egyik ajtóhoz SeoYeon.

- Ott? Kim TaeHyung. Akiről meséltem, hogy szintén elvesztette az emlékezetét. - mondtam kicsit félénkebben. 

Igazából, én is aggódom, hogy visszatérnek az emlékeik. Sokkal jobb ez így, minthogyha el kellene választani őket egymástól. 

- Bemehetek hozzá? Csak kíváncsi vagyok. - erre a kérdésre már összenéztünk a fiúkkal.

- Persze, csak nyugodtan. - válaszolta NamJoon, mintha nem is érdekelné az egész. 

SeoYeon szép lassan bement, és becsukta maga után az ajtót. Nem láttunk, és nem is hallottunk semmit.

- Mond NamJoon, téged tényleg nem izgat ez az egész? - kérdezte YoonGi, kicsit idegesen.

- Hogyne érdekelne? De viszont nem tilthatjuk meg neki, hogy bemenjen, mert azt furcsállná. Egyébként is, Bang PD-nim azt nem mondta, hogy ne engedjük, hogy találkozzanak egymással. - világosított fel minket NamJoon. 

- Ebben tényleg igazad van. Viszont nem kellene valakinek bemennie? - tettem fel a kérdést.

- De, lehet. - mondta sóhajtva Jin.

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és kilép SeoYeon. 

- Srácok, azt hiszem sikerült valamire emlékezem! 

1. Rész

~SeoYeon pov.~

- Indulhatunk? - Szólalt meg a sofőr, aki már az autóban várt a Bangtan-ra.
- Egy pillanat és megyünk! - Válaszolta NamJoon, és jelzett a fiúknak, hogy ideje elindulni.
A fiúk Gwacheon-ba készülődtek. Velük tartottam én is, mivel a nagymamám ott él, és gondoltam, hogy most épp alkalmas, hogy meglátogassam. Nem engedte Bang PD-nim, hogy egy autóban utazzak a fiúkkal. Valamiért úgy érzem, már nem nagyon örül annak, hogy én és TaeHyung együtt vagyunk. Persze, ezt teljesen megértem, mivel a BTS nemsokára debütálni fog. A fiúknak meg lesz tiltva, hogy barátnőjük legyen, ezért próbálnak minket már most elválasztani egymástól, amennyire tudnak. A csapat beszállt az autóba, én pedig utánuk mentem egy másikkal. A kocsiban egyedül én voltam, volt egy kis időm gondolkodni. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lesz debütálás után. Tényleg nagyon örülök, hogy sikerül nekik, de az, hogy szakítanunk kell TaeHyung-al nagyon elszomorít. Teher lennék a fiúknak és Bang PD-nim-nek is. Hogy eltereljem gondolataimat, elkezdtem zenét hallgatni.

~TaeHyung pov.~

- Ahh, érzem, hogy jól fogunk szórakozni! - kezdett el mozgolódni HoSeok.

- Biztos szuper lesz. - Válaszolta NamJoon, majd elővett egy könyvet, és elkezdett olvasni.

- A debütálás előtt jól fog esni egy kis pihenő. - tette hozzá YoonGi.

- Neked biztos. - mondta JungKook, célozva YoonGi lustaságára. 

A fiúk rajtam kívül mind izgatottak voltak az utazás miatt. Ma valamiért nagyon nincs jó kedvem. A nagy zaj amit csaptak kezdett idegesíteni, inkább az ablak felé fordultam, és lehunytam a szemeim. 

- Tae, jól érzed magad? - kérdezte JiMin, majd a kezét a vállamra tette. Bólintottam. - Hát oké, ha baj van én itt vagyok. -  szólt kedvesen, majd visszafordult a többiekhez.

Nem volt kedvem velük társalogni. Az ablakhoz hajtottam a fejem, és próbáltam aludni.

 Pár perc múlva kiáltást hallok. Mire felkaptam volna a fejem, egy nagy löketet éreztem, és hirtelen minden elsötétült.

~Eközben SeoYeon~

A zeneszámok egymás után játszódtak le a fülemben. Próbáltam nem szerelmeset hallgatni, mert az csak visszaterelné a gondolataimat. Mikor már körülbelül a 3. dal ért véget, kis csend után elindult Adele-től a Someone Like You. Gyorsan leakartam állítani, és helyette keresni egy másikat. A telefonom le van kódolva, én pedig egyre idegesebben próbálom azt feloldani, de folyamatosan elrontom. Mire felfigyelek, már túl közel voltam az előttem álló autóhoz. Neki ütköztem. 

~Másnap reggel~

~SeoYeon pov.~

Iszonyatos fejfájásra ébredtem. A szemhéjaim nehezek voltak, mintha valaki téglákat rakott volna rájuk. Nem tudtam mozgatni a végtagjaimat. Mikor kinyitottam a szemeim, egy nő állt előttem orvosi ruhában. 

- Jó reggelt. Örülök, hogy felébredtél. - mosolygott rám és az arcomat simogatta.

- Hol vagyok? - nyögtem ki nagy nehezen. Nagyon fáradtnak éreztem magam, fájt mindenem.

- Kórházban vagy, autóbalesetet szenvedtél. Ne félj, most már minden rendben lesz. - mosolygott tovább.

- Autó... autóbalesetet? - a hangomon hallani lehetett az ijedséget.

A hölgy a mellettem lévő asztalra nézett, amin lapok voltak. Elkezdte őket olvasni, majd visszafordult hozzám.

- Emlékezetkiesést szenvedtél. Egy kis idő múlva valószínűleg visszatérnek majd az emlékeid. Ne aggódj. - a mosoly újra visszatért arcára - Hozhatok esetleg valamit? - kérdezte barátságosan.

- Vizet kérnék. - nagyon nehéz volt beszélni. A hölgy bólintott, majd kiment. 

Az arcomon könnycsepp folyt végig. Fogalmam sem volt hogy ki vagyok, mi a nevem, hány éves vagyok, honnan jöttem. Hirtelen egy fiú lépett be a terembe. Vizespohár volt a kezében, és felém tartott. Megállt előttem.

- Szia, JiMin vagyok. - mosolygott rám, majd folytatta - Hoztam neked egy pohár vizet. Segítsek felülni? - nyújtotta felém a kezét. 

Bólintottam, majd nehézkesen elhelyezkedtem. Biztos voltam benne, hogy ő nem ápoló, mert nem úgy volt felöltözve. Ő is betegnek látszott, mivel be volt gipszelve a keze.

- Tudod ki vagyok? - kérdezte, miközben ittam. Nagyon jól esett az a pohár víz, mindjárt könnyebb volt megszólalni.

- Nem. - válaszoltam - Te ismersz engem? - kérdeztem kíváncsian, JiMin szemeit fürkészve, hátha beugrik valami vele kapcsolatosan. 

- Igen. Jó barátok vagyunk. Ha még nem mondták volna, a neved Lee SeoYeon, 18 éves vagy. Kár, hogy nem emlékszel semmire. - zsebre rakta a kezét - Azóta ismertük egymást amióta te meg... - hirtelen félbehagyta mondanivalóját -vagyis, körülbelül 2 és fél éve. Én is abba a balesetben sérültem meg ahol te. Rajtunk kívül még heten sebesültek meg, a sofőrt is beleszámítva. Igazából, Gwacheon-ba utaztunk, mikor történt ez az egész. Tudod, nem sokára akart volna debütálni a csapatunk, de ez a baleset mindent elrontott. - mesélte JiMin.

- Csapat? Mi egy banda vagyunk? - kérdeztem meglepődve, majd a poharat az asztalra raktam.

- Ja, nem. - nevetett - Heten vagyunk egy csapatban. Te pedig mint az "együttes barátja"  jöttél velünk, külön kocsiban. A mi autónk ment elől, és az nekiment az előttünk lévőbe, te meg a saját kocsiddal hátulról jöttél nekünk. Még talán az szerencse is, hogy csak te és TaeHyung sérültetek meg súlyosan.

- Vele mi történt? - kérdeztem kíváncsian.

- Ugyan az ami veled, csak ő még nem kelt fel. - válaszolta JiMin, kissé idegesen.